Síron túl is együtt

Nos hát itt lenne az első novellám ami Derena párosítású :)

Derena – Síron túl is együtt

• Apa, apa, apa! - kiabált lányom én pedig hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok.

-Effie, meg tennéd, hogy legalább egyszer az életben nem úgy keltesz fel szombat reggel, mint ha épp üveget szeretnél repeszteni? - morogtam majd fejem a párnába temettem és imádkoztam, hogy szerelmem itt legyen, de nem így történt.

-Apa ne csináld már. Nem is voltam hangos és amúgy is már fél hét van, megígérted, hogy Jenny néninél fogunk ebédelni – nyavalygott tovább Effie és esküszöm ilyenkor gondolkodom el, hogy vajon hány éves is igazából mert, hogy viselkedésileg nem tizenhét az biztos.

-Igen ebédelni, de nem villásreggelizni. Úgyhogy feküdj szépen vissza és majd egy óra múlva kelj fel – mondtam, de nem hatott mivel a nagylány fogta magát és oda ült a dobfelszereléséhez amit még húgomtól kapott és eszeveszettül kezdte püfölni.

Fejemre húztam a takarót, és továbbra is csak arra vágytam, hogy Serena, velem legyen, hogy segítsen és, hogy érezzem jelenlétét.

De ez már soha nem fog megtörténni. Hisz elvesztettem és akit elvesztünk az már csak a lelkünkben fog tovább élni.

Pár perc után elhalkult minden és hallottam ahogy lányom oda lépked mellém.

-Megint anyára gondolsz? - kérdezte halkan és szívem is elszorult hangjától. Pont mint Serena csak fiatalabb kiadásban. A hangja, a haja, az arca, minden csakis szerelmemre emlékeztetett és egyszerűen nem tudtam elviselni hiányát.

Le emeltem magamról a takarót majd egy gyönyörű szép kék szempárral találtam szembe magamat.

-Sose fogom anyukádat elfelejteni. És nincs olyan napszak amikor ne gondolnék rá – motyogtam majd megöleltem lányomat és kipattantam az ágyból.

-Most meg hova mész? Azt hittem lelkizni fogunk – kezdett megint bele Effie a hisztizésbe.

-Pár perccel ezelőtt még nagyban készültél nénikédhez, szóval ha még most is menni akarsz akkor össze kapod magad, mert két perc és vissza alszok megint, de akkor merem állítani, hogy nem fogsz kirobbantani az ágyból!

-Ugyan már! Tudod jól, hogy nem szereted a hisztizésem és bármit megteszel csak, hogy abba hagyjam, szóval nem félek – mosolygott lányom majd kijött a szobából és együtt mentünk a konyhába, hogy elfogyasszuk a reggelit.

-Szemtelen és makacs egy gyermek vagy ugye tudod? Pont mint az anyád. Ha valamit a fejébe vett az mindig úgy történt.

-Apa? Anyunak milyen barátai voltak? - kérdezte lányom két falat között és rám emelte kíváncsi nagy szemeit.

-Hú... hát eléggé érdekes személyiség volt már egyedül is anyád, de ha ott voltak a barátai na akkor egy igazi különleges énje jött elő. A nagyszüleidnek köszönhetően anyukád is gazdag lány volt és elit iskolába járt ahova csak azokat vették fel akik legalább egy kicsit is ismertek voltak.

-De hát te is és Jenny néni is oda járt suliba.

-Igen, de csakis azért mert nagyapád már lassan a gatyáját is eladta, hogy legyen elég pénz a sulira. De ez most lényegtelen is, hisz nem rólam vagy a nénikédről kérdeztél hanem a baráti körről.

Szóval igazán gazdag emberek kölykei jártak oda ahova most te is. És hát Édesanyád legjobb barátja Blair volt, akiért még tűzbe is tette volna a kezét ha arról lett volna szó. Sok dolgon mentek át együtt és csak, hogy ne legyen minden tökéletes Blair utált engem. Miután anyukáddal kezdtem lógni, randizni Blair azon volt, hogy lebeszélje Serenat rólam, de ennél sokkal erősebb volt a mi kapcsolatunk. Persze voltak vitáink és ez még a plusz két fiú barátjának is köszönhető volt akik szintén nem nagyon bírták, hogy én a csóró Dan Humphrey a nagy és hatalmas Chuck Bass-el vagy Blair Waldorfal mutatkozzam. De a mi kapcsolatunk, szerelmünk erős volt és még ezen is túl tettük magunkat. Aztán mégis eljött az a nap amikor külön utakra vált életünk. Anyukád bevadult, újra vissza tért a régi énje, ha nem is teljes valójában, de egy töredéke ott volt benne. Spanyolországba utazott ahol holt részegen férjhez ment egy vadidegenhez aki közben egyik barátnőjének a pasija volt. Szóval voltak bonyodalmak, de mi még akkor is ott voltunk egymásnak. Próbáltuk nem megnehezíteni a másik életét, de ha a szükség úgy kívánta máris elérhetőek voltunk. Szóval mondhatjuk, hogy roppant kedves barátai voltak, de csakis Serena-val – ahogy a mondat végére értem éreztem, hogy könny mardossa szemem és nem sok kell hozzá, hogy végig folyjon az arcomon.

- Hé apu, nehogy elkezdjél sírni, mert most nincs rá időnk. Inkább öltözz fel és menjünk – majd azzal a lendülettel kézen ragadott és be rángatott a szobámba ahol egy komplett felszerelést pakolt le az ágyamra melybe megparancsolta, hogy öt perc alatt pakoljam bele magam.

Hamar végeztem az öltözködéssel és már csak arra eszméltem fel, hogy Effie ül a volánnál és szélsebesen hajtunk át Brooklyn-on.

Nem volt ínyemre ha lányom ült a volánnál, az meg végképp nem amikor kijelentette, hogy vezetni akar.

Úgy vélte nincs is annál nagyobb buli mint az utakon közel kétszázzal hajtani.

Ezzel a hóbortjával lázadt ellenem, maga ellene és az egész világ ellen. Szerencsére ez a rajongás és lázadás mára már csak töredékekben van jelen az életünkbe. De még így is meggyötri ezt a keserű létezést.

Effie úgy gondolja a sorsunk meg volt írva és akármilyen fájdalmas, de Serena halála is. És bár lányom még csak két hónapos volt mikor Serena meghalt mégis tisztán emlékszik mindenre ami az anyjához köthető és ő ezt így találja megfelelőnek.

Gondolataim csak úgy özönlöttek és csakis Serena lebegett előttem. Istenem mit meg nem adnék azért ha vissza kaphatnám! Ha csak egy pillanatra láthatnám újra az arcát, és karjaimba tarthatnám.

Ahogy érzelmeim utat törtek úgy tértek vissza az emlékek is. Apró kép kockák melyek a Serena-val töltött életem különböző részeit mutatta be. Ilyen volt például amikor megtudtam, hogy Effy úton van.

„Megint egy unalmas reggelre ébredtem. A nap száz ágra sütött és még Brooklyn-hoz képest is túl nagy volt a nyugalom.

Mintha meg állt volna az idő vagy nem is tudom.

Kikászálódtam az ágyból majd ki mentem a konyhába ahol épp apám ügyködött azon, hogy valami ehetőt készítsen.

• Jó reggelt apa!
• Neked is Dan! Ha minden igaz percek múlva tömheted magadba a fenséges unalmas amerikai reggelit ami nem más mint palacsinta és szirup, viszont ezt a csodás reggelt egyedül kell töltened ugyanis megígértem Lily-nek, hogy elmegyünk Elenor reggelijére. De ha gondolod te is velünk tarthatsz! Ott lesz az a furcsa barátod Chuck, és Nate, valamint Blair is! - mondta apám és bár tudtam, hogy mentőövért kiált mégse volt kedvem egy kis korán reggeli jó-pofizáshoz az Upper East Side-i eleganciában.
• Kösz apa, de ezt most kihagynám, talán majd máskor. Amúgy is Serena-val lesz találkozóm. Valami roppant fontosat akar mondani.
• Ugye nem jöttetek megint össze? Esküszöm fiam neked csak árt a Serena-val létesített kapcsolat. Szóval ha lehet kíméld meg magad egy ismételt pofára eséstől – a szokásos duma, még szerencse, hogy nem tudja mi történt pár héttel ezelőtt. Van egy sanda gyanúm, hogy az nagy viszályt szülne az egész család között. Így inkább csak egy mély levegőt vettem majd egy gyors nem után már ki is léptem a házból.

Ahogy az utcára léptem megcsapta arcomat a hűvös őszi szél, de mégis boldog voltam. A tudat, hogy Serena még mindig ugyanúgy szeret mint régen, az egekig emelt. És csakis ez járt a fejembe mindaddig amíg el nem értem a Palace-hoz.

Serena már kint várt és eléggé feszültnek tűnt és ahogy meglátott ez csak még jobban ki jött rajta.

• Hello Dan – hangja halk volt, szemei karikásak. Mint aki sírt.
• Serena! Minden rendben? - az aggodalom a tetőfokára hágott és csakis reménykedni tudtam benne, hogy nincs semmi nagyobb baj. Megrázta fejét, majd szorosan hozzám bújt.
• Semmi sincs rendben Dan – nyüszögte és arcán végig folyt pár könnycsepp.
• Gyere menjünk valami nyugisabb helyre – kézen fogtam Serena-t majd magam után húzva elértünk egy kis kávézóhoz mely megfelelt jelen pillanatban és miután mindketten kértünk egy kávét, kérdő tekintettel fordultam szerelmem felé.
• Elmondod, hogy mi a baj? - kérdeztem majd ajkait egy nagy sóhaj hagyta el és tekintetét rám emelte.
• Nyisd ki és nézd meg – mondta majd kivett a táskájából egy zacskót.

Félve tekintettem bele, ám a a tasak tartalma egy doboz volt csak. Ki vettem majd miután megráztam és megbizonyosodtam róla, hogy nem törékeny kicsomagoltam. Ám ekkor nagy meglepetés virított a képembe. A doboz tartalma négy kis kártya szerűség volt. Pontosítok négy kis terhességi tesztnek kinéző valami.

• Ez az amire gondolok? -hangom elcsuklott, és még szememből is kicsordult a könny amikor Serena bólintott egyet.

Óvatosan ki emeltem a négy kis teszt csíkot és jobban megvizsgáltam mindegyiket. Pozitív, pozitív, pozitív és pozitív.

• Tőlem van? - és ismét elcsuklott a hangom.
• Persze, hogy tőled van Dan. A kicsi most négy hetes tehát akkor fogant amikor úgy gondoltunk, hogy jó lesz újra kezdeni. Hát azt hiszem az újra kezdést nem így terveztem és gondolom te se – egy halvány mosoly bújt meg arcán és úgy vettem ki a szavaiból mintha ő már most kötődne a kicsihez.

Persze egy gyerek tök szuper meg minden, de nem az egyetemi évek alatt. Hisz egy gyereknek szüksége van egy biztos anyagi háttérre, ami valljuk be az én kis pitiáner írói fizetésemből nem lenne meg. Bár ez a helyzet rosszul jött ki mégis belül gátat szabtak maguknak érzelmeim és az lebegett előttem, hogy lesz egy gyerekünk. Egy kicsi Serena és Én.

Ettől a gondolattól önkéntelenül is mosoly kúszott arcomra és ha akartam volna se tudtam elrejteni.

• Lily tud már róla? - törtem meg a csendet, bár lehet, hogy nem kellett volna. Serena szemeiben újra könnyek gyűltek.
• Igen tud róla... de úgy tűnik nem hajlandó osztozni az örömömben és kirakott a házból. Próbáltam Blair-hez menni, de ő és Chuck kitudja hol kufircolnak éppen. Nate Jenny-vel van. Szóval míg nem jöttél ott maradtam az előtérbe. És most pedig mondhatjuk hajléktalan vagyok.
• Biztos lenyugszik majd anyád. Nem lenne képes sose a gyerekinek ártani – bár próbáltam nyugodt maradni mégsem tudtam elviselni, hogy Lily csak így kirakta Serena-t.
• Tudod anyu annyi mindenből kihúzott már, hogy most sajnos nála is be telt a pohár. Véglegesen kirakott azzal a címszóval, hogy holnapig minden cuccomat vigyem el a házból. Bár fingom sincs, hogy ezek után hova megyek, de tiszteletben tartom a kérését – és bár könnyeit vissza fogta arcán mégis látszott, hogy bántja a dolog amiért Lily kitette.

Szívesen mondtam, volna, hogy költözzön hozzánk, de apám nem díjazta volna, hogy élete szerelmének lánya aki mellesleg az én szerelmem, terhesen nálunk lakjon.

• És most mi lesz? Hova fogsz menni? - kérdeztem majd megfogtam kezét és egy könnyed csókot leheltem rá.
• Nem tudom Dan. Valószínűleg pár napig elmegyek a nagyanyámhoz aztán majd meglátjuk, hogyan tovább – na jó Cece-nél még Chuk is jobb lakótárs. Ezt nem hagyhatom annyiban.
• Azt nem engedem! Serena gyere hozzánk és megpróbálunk együtt kitalálni valamit. Bár nem eget verő a fizetésem, de egy kisebb házra telne itt Brooklyn-ba. Egy házra ami csakis kettőnké lenne.
• Nem lehet. Rufus nem hiszem, hogy szívesen látna nálatok. És zavarni sem szeretnék
• Nem zavarnál hidd el. Apám ideje nagy részét vagy a galériában vagy Lily-vel tölti. Észre sem venné, hogy egyel többen vagy kevesebben vagyunk a házba.
• De ez nem jó akkor sem! Értsd meg Dan, hogy az apád a háta közepére kíván engem és ha tehetné kitörölne az életedből. Nem akarok jelenlegi helyzetemen tovább rontani nála – hangja idegesen csengett és arca is feszült volt. Hát jó akkor egy másik ötlethez folyamadunk.
• Oké Serena. Akkor megyek veled. Nem érdekelnek a kifogásaid, érveid és semmi más! Nekem te vagy az életem és ha ezt nem tudják az emberek felfogni, hát így jártak. De nincs az az Isten, hogy hagyjalak csak úgy elmenni!
• És mégis, hogy a fenébe gondoltad Dan? Majd a híd alatt alszunk és ott neveljük fel a gyerekünket is? Ez nem így működik! A kicsinek szüksége van egy otthonra, amin nem kell osztoznunk Chuck-al, Blair-el vagy éppen a nagyanyámmal. Ha lenne egy házunk ami... várjál csak. Hogy ez eddig mért nem jutott eszembe. Az anyám még régebben vett az én és Eric nevére egy-egy házat. Igaz kertes ház és nem egy Palace, valamint rendbe kell hozni mert évek óta nem járt ott senki, de jelen pillanatba jobb ötletem nincs.
• Egész jó ötlet. Ha gondolod ebéd után körülnézhetünk, hogy is áll a ház és akkor belevágunk a dolgokba.”
  Akkor még csak a ház volt a legnagyobb gondunk. Hogy hol is neveljük fel a kicsit. És az magától értetődő volt, hogy együtt leszünk szülei Effy-nek. Mint egy boldog család. Bár voltak gondjaink, -ugyanis Blair utálata irántam még nagyobb lett mikor megtudta, hogy Serena terhes, és próbálta tönkre tenni a kapcsolatunk... szerencsére sikertelenül- de sikeresen szembe szálltunk velük és vártuk a kicsi születését akiről útközben kiderült, hogy kislány így az utolsó hónapokban rózsaszínben állta az egész ház és mondhatni Serena is.

Csodálatos kilenc hónapnak lehettünk részesei és az azutáni időszak is tökéletes volt. Egy mesébe illő kép. Egy valami bántott ez idő alatt. Nem érdeklődött senki sem Serena után. Bár Jenny és Erick néha eljött hozzánk, de ezenkívül semmi nem történt. Se Lily, Blair, Chuck vagy akár Nate nem dugta ide az orrát. Amikor Effy megszületett akkor is csak mi voltunk és senki más. És tudtam, hogy ez bántja Serena-t még ha nem is említi. Próbáltam tenni ennek érdekében is, de Blair nem volt hajlandó beszélni velem és úgy vélte elrontottam az ő tökéletes barátnőjét akinek még a bulin, a pián, pasikon kéne járnia az agyának és nem a gyereknevelésen.

„- Mi a francért kellett neked felcsinálni Serena-t? Nem tudtál volna keresni valaki mást akibe beledughatod a kicsi magányos farkad? - esküszöm egyszer még megfojtom ezt a nőt.

-Blair csak annyit kértem, tőled, hogy látogasd meg Serena-t! Szüksége van a legjobb barátnőjére! De látom a kis gazdag agyad csakis magad körül jár – azzal a lendülettel, ott hagytam Blairt és beléptem a liftbe majd távoztam a hotelból.

Soha a büdös életbe nem fogom megérten, hogy Serena legjobb barátnője mért is Blair lett. Ám nem tudtam tovább mérgelődni mivel telefonom megcsörrent és szerelmem nevét jelezte a kijelző.

- Szia Serena! - üdvözöltem lágy hangon mintha misem történ volna azelöbb.
- Dan, merre vagy? - ideges volt...
- Mi történt? Valami baj van veled? Vagy a babával?
- Ö... baj nincs. Viszont én itt vagyok a kórházba és percek kérdése, hogy apa legyél, szóval húzzad ide a formás kis popsid mert nélküled nem tolom ki magamból ezt a gyereket
- Uram Isten! Komolyan apa leszek? Máris ott vagyok szerelmem a kórháznál! - hangom el-el akadozott és szemeimben is könnyek gyűltek.
Serena ezután letette a telefont én pedig siettem a kórházhoz. Még szerencse, hogy a Lenox kórház pár háztömbnyire volt így elég hamar oda értem.
Ahogy beléptem a kórházba oda siettem az információs pulthoz, ahol megérdeklődtem merre találom szerelmemet. Az útbaigazítás után máris rohantam a szülészeti osztályra és már csak annyi időm volt, hogy magamra kapjam az orvosi köpenyt majd Serena sikítására berontottam a műtőbbe.”
Az volt életünk legszebb napja! Miután megérkeztem Serena-hoz nem telt el pár perc és ő egy csodás kislánynak adott életet akinek jobb ötlet híján az Effy nevet adtuk. De mégis éreztük, hogy ez az a név lesz ami a mi lányunkhoz illik. Egy kicsi belőlem és szerelmemből. És igazunk is lett! Effy csodálatos baba volt és mondhatni másodjára is szerelmes lettem az én gyönyörű babámba. Serena is boldog volt. Imádta Effy-t és minden idejét vele töltötte. Szabályosan elkényeztette és meg adta neki mindazt a szeretetet amit Lily csak töredékében adott meg Serena-nak.

Csodálatos két hónapunk volt együtt és még az is meg fordult Serena fejében, hogy kéne egy kis tesót csinálni Effy-nek. Mintha teljesen kicserélték volna őt az orvosok. A vad és merész Serena egy tökéletes anyuka lett. Én pedig minden reakciójának, ötletének, szerelmes öleléseinek, csókjainak csak örülni tudtam.

De aztán bekövetkezett a tragédia napja is.

„ Ma én voltam a soros, hogy vigyázzak Effy-re míg Serena el ment vásárolni valamint szeretett volna találkozni Blair-el így nagy nehezen de egy találkát is össze hozott.

Mi pedig addig csöpp lányommal át néztünk húgomhoz.

Jenny egyszerűen oda volt Effy-ért. Rajongott érte és elkényeztette ahogy azt egy nagynénihez illik. És persze a mai nap sem telhetett másképp mint, hogy Jenny jól meg szeretgette és játszadozott Effy-vel.

Én pedig koncentrálhattam az írásra. Ha tehettem volna egész nap tudtam volna írni, de időm nagy részét a család tette ki. És ez így volt rendéj.”

Az a nap is csak úgy indult mint a többi, de az a délután lett életem legrosszabb délutánja.

„Még mindig Jenny-nél voltunk Effy-vel ugyanis Serena nem telefonált még, hogy hazafele tartana. Így hát ölembe lányommal játszadoztam és élveztem a napot.

Ahogy önfeledten bele merültünk a játékba megcsörrent telefonom és ismeretlen számot jelzett.

Kíváncsian nyomtam meg a felvevő gombot majd tettem fülemhez a készüléket.

- Igen tessék?

-Dan Humphrey?
- Igen én vagyok. Miben segíthetek?
-Elnézést a zavarásért. Én a Lenox kórháztól telefonálok és sajnálatos hírt kell közölnöm – lefagytam. Megdermedtem és csakis az járt az eszembe, hogy nehogy Serena-nak legyen valami baja.

-Hallgatom!
-Nos a barátnője Serena van der Wodsen a mai napon lehajtott az autó pályáról és neki csapódott a a korlátnak.
-Ugye nem esett baja? - néma csend – Könyörgöm mondja azt, hogy nem esett semmi baj a Szerelmemnek!
-Sajnálom Mr. Humphrey, de Serena nem élte túl az ütközést. A kocsi eleje teljesen behorpadt és esélytelen volt a túl élés – nem az nem lehet!
-Mondja könyörgöm, hogy ez csak egy rossz hír! Ő nem halhatott meg! Nem, nem és nem! Lehetetlen!
- Borzasztóan sajnálom uram!”
Életem legrosszabb délutánja volt. A tudat, hogy meghalt életem értelme lassan már engem is a pokolba üldözött. Effy hónapokig Jenny-nél volt. Én egyszerűen képtelen lettem volna úgy haza jönni és foglalkozni a lányommal mintha semmi sem történt volna.
Serena halála egyenesen sokkolta Lily-t és a többieket is. És bár mindenki ott volt szerelmem temetésén azok után újra nem hallottam felőlük. És ez így megy azóta.
Ahogy vissza gondoltam mindezekre észre se vettem, hogy már az Upper East Side-on vagyunk. Miután megérkeztünk Effy leparkolt majd kiszálltunk mindketten és elindultunk Jenny-hez.
Ám ekkor nem várt ismerősbe botlottunk.

-Hé Dan Humphrey! - na ezt a hangot is, de rég hallottam. Ahogy megfordultunk lányommal Blair arca tűnt fel az utca másik végéből majd át rohant hozzánk.

-Nocsak Blair! De rég láttalak. Mióta is? - szemrehányásnak indult ám láttam ahogy Blair megrezzen kijelentésemen.

-Serena temetése óta... Borzasztóan sajnálom, hogy nem köszöntem, de akkor sietnem kellett. De most megláttalak és illőnek gondoltam, hogy köszönjek – mondta majd Effy felé fordult – Te lennél a híres Effy Humphrey? Dan és Serena lánya. Sose gondoltam volna, hogy látni foglak.

-Igen én lennék. Viszont nem tudom maga kicsoda.

-Én Blair Waldorf vagyok édesanyád régi barátnője. Rettentően hasonlítasz anyukádra meg kell hagyni!
-Apa, de hát ő nem is olyan rémes mint ahogy körül írtad!
-Effy! Néha jó lenne ha befognád azt a kicsi szádat!
- Semmi baj Dan! Szóval rémesnek írtál le – arcán halvány mosoly jelent meg, de nem volt boldog vagy legalábbis nem úgy nézett ki. Arca sápadt volt szemei alatt karikák. Mintha nem is az a Blair lenne mint akit én megismertem.
- Minden rendben van Blair?
-Tűrhető! Élek és virulok és próbálom a Chuck-al való kapcsolat féleségemet jó irányba zökkenteni eddig kevéske kis sikerrel. Tudod Chuck nem változott semmit és Serena halála csak még mogorvábbá tette. Azt hiszem S közel állt hozzá. Amolyan bizalmas féleség vagy valami szárny segéd. De egy szó mint száz volt köztük egy kapocs. És a kapocs elvesztése egyet jelentett azzal, hogy Chuck „megőrül”. De majd csak sikerül észhez térítene! Most viszont mennem kell! Örültem, hogy megismerhettelek végre személyesen is Effy. Legyetek jók! - és már indult is ám én még utána szóltam.
- Blair – megfordult majd kíváncsian nézett rám – Örülök, hogy találkoztunk. És odafent Serene is biztos örül most! - Blair elmosolyodott majd fejét az égre emelt és még láttam ahogy végig csordul arcán egy könny csepp majd beszélni kezdett.
- Dan ugye Serena meg tud nekem majd valamikor bocsájtani?
- Ő sosem haragudott rád! Mindig is te maradsz neki a legjobb barátnője ha már nincs is köztünk!
-Köszönöm Dan – majd fejét ismét az ég felé fordította - Szeretlek Serena és remélem egyszer majd együtt bulizunk ott fent – ezután ismét mosoly ült ki arcára majd felénk fordult és miután intett egyet tényleg elindult.
- Szerinted Anyu most itt van velünk? – kérdezte pár perc után lányom.
- Mindig is itt lesz velünk és vigyáz rád! Te voltál az ő élet! Így hát sose fogja hagyni, hogy történjen veled akármi is! És én is itt leszek veled és vigyázok rád hisz ez az apukák dolga – lassan sétáltunk be majd a lifthez érve Effy hirtelen megölelt én pedig reagálni is elfelejtettem.
Körülbelül hat éves kora óta sose ölelt így meg. Akkor lépett be abba a korszakba amikor az anyukájára lett volna szüksége. Helyette volt egy lelki roncs apja.
- Imádlak apu! Remélem tudod! És habár sose mutattam ki a kellő szeretetet irántad, mégis bízom benne, hogy tudod én itt leszek veled.
- Persze, hogy tudom. Na, de gyere mert a nénikéd már biztos vár minket – azzal beléptünk a liftbe majd miután felértünk az emeletre bekopogtunk Jennyhez aki miután letámadt mindkettőnket beljebb invitált.
Mint mindig most is remek ebédet készített. Kérdezett a napunkról majd elmesélte vele milyen izgalmas dolgok történtek a héten és, hogy ő is találkozott Blair-el.
Ezek után egy csodálatos délutánt töltöttünk el családiasan és csak remélni tudtam, hogy most már csak jó jön és a rossz ki kerül minket.
Este felé mielőtt elindultunk volna még Jenny megkért, hogy nézzek be helyette a temetőbe Serena sírjához és vigyek virágot mert nem tudott ki menni.
Én pedig eleget téve húgomnak miután haza vittem Effyt még azt követően ki néztem a temetőbe.
Ahogy kezemben a virágokkal sétáltam a sírok között elfogott egy fojtogató érzés.

És persze a hiány érzet.

Lassan lépkedtem majd elértem Serena sírjáig.

Minden egyes alkalommal elolvastam a kis feliratot a síron és a sírás fojtogatott. Hogy történhetett meg ez pont vele? Mikor már kezdtük volna élvezni az életet!

-Jaj Szerelmem! Remélem jó helyen vagy ott fent és tudod, hogy mennyire imádlak. Nagyon hiányzol! - tekintetem az égboltra emeltem és sírtam. De ez most nem csak a bánat könny cseppje volt hanem egy kis boldogság is volt benne. Mert tudtam, hogy itt van és, hogy sosem fog már elhagyni! És ez mindennél többet jelentett számomra!